Van, hogy csak ülsz, és vársz. És látszólag nem történik semmi. És mégis, amikor felállsz, és újra elindulsz az úton, és egy pillanatra visszanézel a helyre, ahol nem történt semmi, meglátod, mennyi mindennel gazdagabb lettél. Ha mással nem, a semmi érzésével.
Az első másfél év szinte töretlen haladást hozott, ám az utóbbi néhány hónapban úgy éreztem, minden a fejetetejére állt, és megtorpantam a fejlődésben.
Vannak életszakaszok, melyekben úgy érezzük, minden rendben van, minden jó úton halad. Szárnyalva fejlődünk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt hinni, ez mindig így marad. Aztán egyszer csak úgy alakul, hogy összedől a világ, sorban jönnek a kellemetlen helyzetek, nehéz döntéseket kell meghozni. Látszólag a semmiből pottyannak ezek a "rossz" dolgok elénk.
Most, hogy ennek a nehezebb korszaknak egy olyan szakaszában vagyok, hogy egy levegővételnyire kidughatom a fejem a mindennapok örvényéből, szétnézek magam körül. Megint csak be kell látnom, hogy nincs jó és rossz döntés, csak döntés van. Nem gondok vannak, hanem feladatok, melyeket meg kell oldani. Időt húzni lehet, néha talán van is rá módunk, de a feladat még feladat marad, a megoldást jelentő döntést elkerülni nem lehet. A döntések meghozatalának idején úgy tapasztalom, muszáj lépni. Megoldatlan feladat nem marad, ilyet nem hagy a sors. Viszont lényegesen kellemesebb, lényegesen emészthetőbb – úgy is mondhatnám viccesen, hogy humánusabb – ha mi magunk döntünk, nem bízzuk ezt a dolgot csupán a sorsa.
Tapasztalatom szerint a megoldandó feladatok nagy részében érdemes egy adott időszakon belül dönteni, mert az időhúzás következménye az lesz, hogy a sors – kicsit nyersen kifejezve – végigrángat az úton. Ki ne látott volna még olyan szülőt, aki a hisztis gyermekét kezénél fogva vonszolja? Nem azt akarom mondani, hogy ez a legokosabb megoldás, csupán azt, hogy bizony vannak olyan helyzetek, amikor máshogy nem megy. Az ember sokszor lustaságból, nemtörődömségből vagy épp félelemből nem mer lépni, nem mer dönteni. Aztán csodálkozik rajta, hogy milyen fájdalmas élethelyzetbe került. Mert a sors megoldotta helyette.
És már megint a tanulásnál, a belátásnál tartok. Hogy belátom-e, hogy meg kell hoznom a döntést, belátom-e, hogy jobb, ha én döntök, mintha rajtam kívül álló erők végeznék be a sorsomat. Ha elég közel állunk a lelkünkhöz, és képesek vagyunk meghallani a belső hangot, észrevenni az égi jeleket, könnyebb dolgunk van. A megoldás úgy látom, a legtöbbször ott hever előttünk, pofon egyszerű az egész. Észrevenni azonban sokszor nem egyszerű. A baboskönyv jutott eszembe, ahol hasonló színű, de más árnyalatú kis „kövekkel” rajzolnak ki egy formát. Ott van a jel, de nem veszem észre. Ha már észrevettem, azt mondom, ott van, hát mi itt a kérdés?
Szóval a megrekedést most jelen pillanatban úgy látom – és ez a véleményem később még akár változhat is – hogy bizonyos dolgok elvégzésének ideje. Bizonyos döntések meghozatalának ideje. És annak az ideje is, hogy az elme képes legyen felfogni a bennünk folyó változásokat, hogy a programozott dolgok – a KIT, vagy fekete doboz, az EGÓ – alkalmazkodni tudjon az új gondolatokhoz, és új, emberibb, lélekhez közelibb reakciókkal legyen képes válaszolni egy-egy helyzetben. Ehhez idő kell. El kell fogadni, hogy van úgynevezett plató-szakasz. Amikor nem olyan iramban tartunk felfelé, ahogy azt várnánk, vagy megszoktuk. Ez is egy tanulás, egy tapasztalás. Egy darabja a mozaiknak, melyet lassan rakosgatunk egymás mellé.
Most sokan mondhatják, hogy persze, türelmesnek kell lenni. És néha várni kell, és úgyis megoldódik minden. De tudom, hogy az ember a saját nehéz helyzetében, a saját kis platóján ülve igenis vágyik arra, hogy haladjon előre, hogy véget érjen a megtorpanás. Ha az adott szinten lévő döntéseket meghoztuk, a feladatokat elvégeztük, és nem akarunk foggal-körömmel felfelé törni a fejlődés létráján, amikor ezt nem csak beláttuk, de valóban úgy is érezzük, tehát kijártuk az iskolát, megszereztük a tapasztalatot, amikor mindezt az EGÓ valóban magáévá is tette, na akkor fogunk lépni egyet előre. Egy nagyon picit.
És ahogy látom, egyre több és több munka és tanulás kell egy-egy kicsi lépcső meglépéséhez. És így van ez jól.
