Azt szeretném bemutatni, milyen egy beavatás a hétköznapokban. Miből gondolhatjuk, érezhetjük, mitől lehetünk bizonyosak, hogy valami különleges dolog részesei lettünk. Gazdagodtunk, fejlődtünk, talán egyet előre is léptünk végtelen belső utonkon. Hogy talán meghalgatták az égiek a kérésünket, hogy sikeres volt egy szertartás.
Már egy hónap is eltelt azóta, hogy Pilisszentléleken elvégeztem az éppen aktuális szertartásom első részét. Olyan valamire készülök, amihez az égiek segítségére van szükségem. Egyelőre maradjon titok, hogy mi volt a szertartás célja, mert tulajdonképpen nem is ez a lényeg. Egyszer talán, majd ezt is elmesélem, de ennek még nincs itt az ideje.
Szóval már egy hónapja is lehet annak, hogy beavatásom egyik részével végeztem. A szentléleki pálos kolostor romjai között terítettem le a pokrócomat, és elcsendesedtem. Amikor már úgy éreztem, hogy ellazultam, és a figyelmem valamelyest befelé fordult, az égiek segítségét kértem. Nem tudtam, hogy a kérésem meghallgatásra talált-e, nem voltam éppen a legelmélyültebb állapotomban, kicsit aggódtam is emiatt. Lehet, hogy csak izgultam, és az sem segített, hogy közben – igaz nem sokan, és nem zavaró módon – de jöttek-mentek a közelben. Az elcsendesedés után még becsukott szemmel feküdtem pár percig. Csak akkor nyugodtam meg, hogy minden rendben van, amikor váratlanul megszólaltak a táltosdobok. Jelnek vettem.
Egy baráti kör tagjai kezdtek ugyanis gyakorlásba. Épp a legjobbkor jöttek. Felmásztam az egyik sziklafalra, és onnan hallgattam tovább őket, örültem nekik, és a zenének egyaránt. És közben megjelent egy régi ismerős. Egy kedves nő, akit hónapok óta nem láttam. Előbb távolról intettünk egymásnak, aztán később váltottunk is pár szót.Én ezt is jelnek vettem.
De ennek már egy hónapja is lehet, talán még több is. Hetek óta tudom, hogy a szertartás másik felét hogyan kell elvégeznem a szomszéd hegyen, de eddig valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felmásszak. Vagy az eső esett, vagy a szél fújt, vagy már sötétben érkeztem haza a munkából. De ma valahogy úgy alakult, hogy a tervezettnél jóval korábban végeztem. Siettem haza, pedig semmi különösebb dolgom nem volt. Még meg is jegyeztem magamban, hogy úgy rohanok, mintha valami fontos dolog várna rám.
Befűtöttem a cserépkályhába, vártam, hogy lezárhassam, közben füstölőt gyújtottam és bekapcsoltam egy kis zenét. Shiva szent énekét dobta a gép, nem ellenkeztem. Közben ledőltem az ágyra, és elképzeltem, ha egyszer meditációt készítenék, milyen lenne. Olyan jól belejöttem, hogy fél órán át becsukott szemmel, teljesen ellazulva feküdtem. Aztán azt vettem észre, hogy már nyitva a szemem, nem tudtam, mióta. Felkeltem, még egy adag fáért kimentem a kamrába, közben a Menyecske hegy felé pillantottam, ahogy az elmúlt hetekben többször is. Fel kéne már menni. De fúj a szél. Ahogy néztem a bokros, cserjés domboldalt, feltűnt a magasban a környéken fészkelő vércsék egyikének szinte mozdulatlanul vitorlázó alakja. Pont a hegytető felett, ott, ahol egy pad áll a szírten. A pad, amit már hetek óta tervezek meglátogatni. Újabb jel volt, jól tudtam, ennek ellenére elhessegettem a gondolatot. Ilyen szélben nem lehet gyertyát gyújtani, semmi értelme most felmenni. Bevittem a fát, de pár perc múlva újra visszatértem az udvarra. A sólyom rokona, a vércse még mindig ott vitorlázott a nyugati szében. Megéreztem, hogy itt az idő, indulnom kell.
Az ész megáll, de magától mozdul a láb
A táskámba betettem a szertartáshoz szükséges három gyertyát, egy füstölőt, majd eszembe jutott, hogy a vizipipám szélfogója alá befér a három gyertya. Hátha segít. Gondoltam, míg felmászom a hegyre, hallgatom tovább a zenét, így kikészítettem a telefonomat és egy fülhallgatót is. Végül mégis úgy döntöttem, nem viszek fel semmilyen eszközt. Aztán váratlanul megfordultam, visszamentem a nappaliba, leakasztottam a falról a mostanában igencsak elhanyagolt dobomat, és gyors léptekkel elindultam a szirt felé.
Már útközben mozgott a csuklóm, rá-ráütöttem a még laza bőrre. Felfelé kaptatva is halkan, de ütöttem az ütemet. Bár fújt a szél, sütött a nap, az októberi, szokatlan hideg nem volt már olyan riasztó. Felértem.
Az ég madara
A vércse eltűnt, szarvasokat sem láttam, csak a friss nyomaikat az agyagos földben. Leültem a padra, és a távolba nézve, magától repült a dobverő. Éreztem, ahogy felszabadulunk mind a ketten. Bemelegedett a csuklóm, egyre tisztábban rezgett a feszes bőr. Élveztem, ahogy a világ tetején ülve szól a mindig ismerősen csengő zene.
Pár perccel később meggyújtottam, és irányba helyeztem a gyertyákat, a füstölőt a jobb kezembe vettem, bal kezem középső ujját pedig a homlokomra tettem. Az égiek segítségét kértem. Alig telt el néhány másodperc, nyugtalan lettem. Előbb olyan érzésem volt, mintha valaki a hátam mögé lépett volna, de tudtam, hogy senki nem jár erre. Mégis kinyitottam a szemem, leültem a padra, és újra kezembe vettem a dobot. Nagyon halkan játszottam, éppen csak hallani lehetett. Ebben a pillanatban jobb kéz felől éles villyogást hallottam. Előbb az egyik vércse, majd a párja is emelkedni kezdett a völgyből. A szelet kihasználva szinte egyetlen szárnycsapás nélkül emelkedtek egyre feljebb. Az egyik a völgy fölött keringett, a másik azonban elindult Nyugat felé, ahol az előző pillanatban még a nap sütött fényesen. Pillanatok alatt vékony ködszerű felhő képződött, a sugarak foltszerűen mállottak szét a kék égen. A halk dobszó közben a madár a Nap felé tartott, majd lassan Északra fordult. És ebben a pillanatban elállt a lélegzetem.
A vércse a föld felé indult, a tekintetem azonban az égen maradt. Észrevettem, hogy egy rövid szivárvány látható ott, ahonnan a madár élesen visszafordult. Mintha csak jelezte volna, hová nézzek. Nélküle bizony nem vettem volna észre a csodát. Északon sárkányfejet formázott a felhő. Egy másik a Nap felől vékonyan húzódott, mint egy nyílvessző a sárkány feje felé. A szivárvány pedig, mint a felajzott íj feszült az állat ordító pofája és a napkorong között. Nem tudtam betelni a látvánnyal. A dobom egyre hangosabban szólt, szinte éreztem, ahogy vágtázik, hangja messze szállt. Nem tudtam betelni sem a látvánnyal, sem az érzéssel. A szívem zakatolt, és csak egy dolog jutott eszembe. Sikerült.
Szinte rohantam haza, hogy megnézzem a térképet. Pontosan betájoltam a Menyecske hegyet, a szivárvány irányát is rögzítettem a Nyugatra fekvő szomszédos hegyhez képest. Kíváncsi voltam, merre mutatott a felhő és a szivárvány keresztje. Én Visegrádra gondoltam, de nagyon megdöbbentem, amikor kiderült: a beavatásom első helyszínére, a Dobogókőtől néhány kilométerre fekvő Pilisszentlélek felé.
