Nincs annál szebb dolog, mint amikor terveinket, céljainkat odafentről támogatják. Nincs annál nagyszerűbb érzés, mint amikor a tervezgetést felváltják a feladatok.
Január elseje van. Itt ülök új házunk nappalijában. Mellettem ég a tűz a kályhában, gyertya az asztalon. Valami hasonlót tervezgettem már évek óta. Ahogy azt a blog olvasói is nyilván észrevették, tavaly nem voltam túl aktív. Már 2014 végén láttam, hogy az önfejlesztő gyakorlatokat hanyagolom, munka után inkább egy-két pohár bort íttam, és járt az agyam. Nem vitt rá a lélek a gyakorlatokra, ezért persze rosszul is éreztem magam. Lelkifurdalásom volt, de akkor sem tudtam megmozdulni. A közös programok nagy részére persze elmentünk, a töltődéseken is ott voltunk, de a házifeladatok nem haladtak.
Egyre inkább azon törtem a fejem, hogyan tudnék egy házat varázsolni a családnak. Valami kicsi, meleg, kényelmes házat, ahol nem kellene albérleti díjat, közös költséget fizetni, és ahol a rezsi alacsonyabb lenne. És persze lenne egy kis föld hozzá, mondjuk ezer négyzetméter, ahol megtermelhetnénk a krumplit, kukoricát, hagymát, retket, babot és borsót, ahol frissen szedhetnénk a paradicsomot vagy épp a gyümölcsöket.
Bújtam a netet, keresgéltem a házakat. Hamar rájöttem, hogy Vácon nem fogunk tudni venni még egy telket sem. Néztem a város üdülőnegyedeit, zártkerti telkeit, kis- és faházait, ócska sufnik százait, közmű nélküli telkek ezreit. Sokba beleszerettem, aztán valahogy idővel rájöttem, nem lesz jó egyik sem. Nem költözhetünk messzire az iskolától, a gyerekeknek egyedül is el kell tudni menni, és haza is kell tudni jönni, akár télen, nagy hóban is. Legyen víz, villany, ha csatorna és gáz nincs is. Nem volt egyszerű. Egy év alatt megismertem a környék legtöbb eladó ingatlanát, több tucatnyit meg is néztük közülük. Hhétvégi program lett a telek- és háznézegetés.
Százszor elszomorodtam, vagy épp lettem dühös, amiért nem találtam az igazit. Tágítottam a kört, néztük Kosdot, Rádot, Vácdukát. Drágák. Figyeltük a házakat egy-két Nógrád megyei faluban is, de nem szerettem volna Budapesttől 50 kilométernél messzebb menni, naponta így is 100 kilométer az út a munkahelyemtől oda-vissza.
Az ember – én legalábbis biztosan – hajlamos csak a jót látni, a romantikus részekre koncentrálni. Tervezgettük az önellátást, ami első blikkre jól hangzik, de ha előveszünk egy tollat és egy ceruzát, aztán egymás mellé kezdjük írni a kiadásokat és bevételeket, hamar rájövünk, hogy első lépésre nem fog összejönni. Akinek sok pénze van, és a házhoz földet is vehet, még ő sem fog tudni önellátni, hiszen nagy valószínűséggel nem látott egyetlen élő tyúkot sem, nem beszélve a szőlőmetszésről vagy éppen a többi kerti munkáról. Szóval nem egyszerű ez, de az úton elindultunk. A mókuskerékből nem egyszerű elszakadni, csak apró lépésekkel lehet, és érdemes. Már van ház, kert, nemsoká itt a tavasz. Szóval megtettünk egy óriási lépést egy hosszú úton.
