Az egóval sem harcolni, sem csatázni, sem birkózni nem érdemes. Az egót meg kell szelídíteni. Meg kell tanítani neki, hogy ne féljen az új dolgoktól. Hogy a lélek művelése akkor is szükséges, ha első látásra félelmetesnek tűnik számára.
Ehhez a bejegyzésemhez Eckhart Tolle segítségét kértem, aki Új Föld című könyvében azt fejtegeti, hogyan lehet ráébredni az élet céljára. Nem idézek tőle konkrét sorokat, de könyve ihletet adott.
Az első, és talán legfontosabb lépése a spirituális úton való elindulásnak, amikor az ember rádöbben, hogy van egója. Ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani, mint amikor gyerekkorunkban megpillantjuk képmásunkat a tükörben.
A felébredés
Ez maga a felébredés pillanata. Az a pillanat, amikor a tudatosság létezése megjelenik az elménkben. Amikor megpillantjuk a föl nem ébredt énünket. Elkezdjük figyelni, hogy mit gondol, mit beszél, és mit tesz. Milyen szavakra, gesztusokra, jelekre mit reagál. Mert ez a lényeg. Az egó a tapasztalatok által programozott reakciógépünk. Amely egy adott ingerre, külső hatásra egy betanult, gondolkodás nélküli – reflexszerű – választ ad. Ugye hogy ismerős? Persze, hogy az. Innen már könnyebb belátni, hogy az egó miért okozhat problémát, miért gátolhat a fejlődésünkben, vagy akár hogyan zár minket testünk börtönébe. És arra is, mely reakciói hasznosak.
Az egóra szükség van, ő vigyáz a fizikai testünkre. Etet, itat, ha szükséges menekülésre késztet. Ő a mi túlélő reakciókészletünk. Nélküle nem élhetnénk.
A bejárónő, aki túlzottan otthon érzi magát
Az egó akkor okoz komoly problémát, ha az életünk minden területén átveszi az irányítást. Ez nem az egó hibája, ez a mi éberségünk hiánya. Ő csak teszi a dolgát, elvégzi a sablonos feladatokat. Jó példa erre felgyorsult, rohanó világunk, melyben egyre több sablonos feladatot végzünk, annak ellenére – vagy épp pont ezért – hogy egyre több új technikai eszközt használunk. Ezek csak látszólag fejlesztik az elmét. Valójában semmit nem okoznak, csak az egónak adnak – adunk - egyre több feladatot. És ő élvezi, és el is végzi ezeket. De ha a nap 18 órájában az egó dominál, a többit pedig átalusszuk, mikor van időnk a lélek művelésére, mikor engedjük, hogy a tudatosság, a fény munkáljon bennünk. Elárulom: egy átlagos ember szinte soha.
Hogy mit okoz a túlzott egó? A túlzott egó olyan, mint a mesében a kisgömböc. Mindent szeretne felfalni, majd irányítani, mert azt hiszi, hogy amit ő elvégez, az el van végezve. Bennünk mégis elégedetlenséget, ebből adódóan szenvedést, végső soron pedig állandósult lelki gyötrelmet okoz. Hiszen egyre kevesebb olyan feladatunk marad, amit ne lehetne mechanikusan elvégezni, ami ÖRÖMET okozna.
Erről minden vallás hasonlóképp vélekedik, szerintem nem is nehéz belátni ezt. Ha nincs célunk, nincs feladatunk, nincsenek terveink, akkor ellaposodik az életünk. Na és véleményem szerint itt megint egy kardinális kérdéshez értünk. Milyen célról beszélünk? Hogy szerezzünk annyi pénzt, hogy lecseréljük a kocsit? Hogy még nagyobb kocsit vegyünk? Hogy vegyünk még egy kocsit? A sort folytathatnám, de nem teszem, beláttam már jó ideje, hogy ebből nem lesz sem belső béke, sem lelki fejlődés, sem öröm és boldogság. Egy valami viszont garantált: a stressz valamilyen szervi betegséget okoz majd. Lassan, de biztosan. Itt jegyzem meg, hogy akit érdekel, Tolle könyvében választ kaphat a katolikus vallás "eredendő bűnének" félreértelmezésére, mely egyszerűen egy félrefordítás okozhatott.
A cél
Szóval a kitűzött cél legyen távoli, de ne legyen elérhetetlen. Legyen érdekes, de ne délibáb. Legyen kihívás, de ne okozzon stresszt, ha elsőre nem sikerül elérni. Legyen, mondjuk egy rossz tulajdonságunk elhagyása. Ez elég nemes feladat, nem csak a saját hasznunkra válik, hanem másoknak is jót tehetünk vele. Ha nem sikerül elsőre, nem kell elkeseredni, legfeljebb úgy maradunk, ahogy voltunk, de már tudatosabbak lettünk. És akkor el is értünk ennek az egésznek a lényegéhez. A tudatossághoz. Mert a tudatosság az egó leghumánusabb ellenszere. Nem küzd, nem harcol, nem birkózik vele. Figyeli.
Ez van most
A tudatosság jelen pillanatomban, jelenlegi szintemen azt jelenti, hogy kívülállóként próbálom elemezni egy-egy szokásos reakciómat bizonyos helyzetekben. Egyszerű példát mondok: a szomszéd lehurrog, hogy már megint a bejárójára parkoltam. Hogyan reagálok? Hangosan, akár kiabálva elmagyarázom neki, hogy nem megint, hanem csak néha, nem parkoltam, csak pár percre odaálltam. És egyébként is, mit szól bele.
És mi lenne a jó reakció? Bocsánat, elnézést, legközelebb jobban figyelek. Mi a két reakció közötti különbség? Az egó elvárása. Nehogy már egy ilyen vén senki megmondja, hová parkoljak?! Én vagyok a Jani, mit képzel ez magáról? Mivel azonosultam? Janival, az erős, a megmondó, a ki, ha én nem emberrel. Jó ez nekem? Talán igen, talán nem. A szomszédnak biztosan megvan rólam a véleménye, na nem mintha az egómat ez érdekelné. Sőt, ő ilyennek szeretne látni. A gátlástalan emberek ugye hamarabb elérik céljukat a mai pénz- és hatalomközpontú világban? Igen. Jó ez vagy sem?
Egy szó, mint száz, én azt tapasztaltam, hogy az egót meg kell tanítani arra, hogy más is jó lehet, mint amit ő megtanult. Másrészről azonban az érdekérvényesítés esetén igenis szükség van az egóra. Ha bizonyos helyzetekben ki kell állnunk az igazunk mellett, jó, ha van egy adag a zsebünkben.
Az egó tanítgatása igen nemes, ugyanakkor igen bonyolult és nehéz feladat. Beszélni sem könnyű róla, nemhogy évtizedek által berögződött reakciókat megváltoztatni. De azt hiszem, pont ettől lesz érdekes, épp ezért kihívás, és épp ezért lehet egy EMBERES feladat. És akkor a bonyolult, alig észrevehető egós reakciókról még nem is beszéltem, talán majd egyszer.
Előző bejegyzésem margójára
Bevallom töredelmesen, hogy az előző bejegyzésemben taglalt megtorpanás oka maga az egóm, azaz az egós énem volt. Mert megpróbáltam erőszakkal megváltoztatni, és beletört a bicskám. Tanítóm, akivel havonta konzultálok, az egyik találkozónkon megkérdezte tőlem, mi történt az elmúlt hónapban? Mondtam neki, hogy elképesztően kivagyok, nem találom a helyem, összedőlt a lelki békém. De miért? – kérdezte. Nem tudom, de egyfolytában harcolok az egómmal – mondtam, és már jött is a halk válasz, miközben rám sem nézett: Talán nem kéne!
Félreértés ne essék, sajnos, azonnal nem világosodtam meg, az egóm is nagy és köszöni, jól van.
Az egó tehát se nem jó, se nem rossz. Alul- vagy éppen túlműködése vezethet erőszakhoz, kapzsisághoz, gátlástalansághoz. Mivel ez egy hatalmas téma, biztosan írok még erről a jövőben. Addig ajánlom mindenkinek Eckhart Tolle Új Föld című könyvét.
